• People had been working for so many years to make the world a safe, organized place. Nobody realized how boring it would become. With the whole world property-lined and speed-limited and zoned and taxed and regulated, with everyone tested and registered and addressed and recorded. Nobody had left much room for adventure, except maybe the kind you could buy. On a roller coaster. At a movie. Still, it would always be that kind of faux excitement. You know the dinosaurs aren't going to eat the kids. The test audiences have outvoted any chance of even a major faux disaster. And because there'sno possibility of real disaster, real risk, we're left with no chance for real salvation. Real elation. Real excitement. Joy. Discovery. Invention.

The laws that keep us safe, these same laws condemn us to boredom. Without access to true chaos, we'll never have true peace. Unless everything can get worse, it won't get any better. This is all stuff the Mommy used to tell him. She used to say, "The only frontier you have left is the world of intangibles. Everything else is sewn up too tight."

Caged inside too many laws.

By intangibles, she meant the Internet, movies, music, stories, art, rumors, computer programs, anything that isn't real. Virtual realities. Make-believe stuff. The culture.

The unreal is more powerful than the real.

Because nothing is as perfect as you can imagine it.

Because its only intangible ideas, concepts, beliefs, fantasies that last. Stone crumbles. Wood rots. People, well, they die. But things as fragile as a thought, a dream, a legend, they can go on and on.

If you can change the way people think, she said. The way they see themselves. The way they see the world. If you do that, you can change the way people live their lives. And that's the only lasting thing you can create. /Chuck Palahniuk: Choke/

• "Ha egyszer vers akar lenni a vers, akkor másoknak is olvasniok kell; csak ekkor derül ki, hogy nem pusztán rejtjelezett napló-e csupán, s hogy tényleg képes írójától független életet élni." /Kundera: Az élet máshol van/
• Outside it’s a perfect spring night. We stand on the sidewalk in front of our apartment building, and Henry takes my hand, and I look at him, and I raise our joined hands and Henry twirls me around and soon we’re dancing down Belle Plaine Avenue, no music but the sound of cars whooshing by and our own laughter, and the smell of cherry blossoms that fall like snow on the sidewalk as we dance underneath the trees. /The time traveler's wife/
• Nézd kérlek: emlékszem, te egész rendes vallástörténésznek indultál. Nem mondom, nem voltál valami gyors felfogású fiú, de szorgalommal sok mindent lehet pótolni, és nálad sokkal tehetségtelenebb emberekből is lettek már kiváló tudósok, sőt... Azután, pontosan nem tudom, de el tudom képzelni, mi mehetett végbe polgári lelkedben: rájöttél, hogy a tudományos pálya nem biztosít megélhetést, hogy nincs kedved a középiskolai tanár unalmas rutinmunkájához, és ez meg az, szóval gyakorlati pályára kell lépned, tekintetbe kell venned a gazdasági szükségszerűséget. Ezt nevezem affektálásnak. Mert te is tudod jól, hogy gazdasági szükségszerűség nincs. A gyakorlati élet mítosz, blöff, amit azok találtak ki a maguk vigasztalására, akik nem képesek szellemi dolgokkal foglalkozni. De neked több eszed van, semhogy beugorhass nekik. /Utas és holdvilág/
• Sosem az kerül pénzedbe, amiért igazán érdemes élni. Egy krajcárodba sem kerül, hogy szellemed be tudja fogadni a dolgok ezerféle nagyszerűségét, a tudományt. Egy krajcárodba sem kerül az, hogy Olaszországban vagy, hogy olasz ég van fölötted, hogy olasz utcákon járhatsz és olasz fák árnyékában ülhetsz le, és hogy mikor este lesz, olaszul megy le fölötted a nap. Egy krajcárodba sem kerül, ha tetszel egy nőnek, és neked adja magát. Egy krajcárodba sem kerül, hogy néha boldog vagy. Pénzbe csak az kerül, ami körülötte van, a boldogság körül, az ostoba és unalmas kellékek. Az nem kerül pénzbe, hogy Olaszországban vagy, de pénzbe kerül, hogy odautazhass, hogy ott fedél alatt alhass. Az nem kerül pénzbe, hogy a nő a szeretőd, csak az, hogy közben ennie és innia kell, és fel kell öltöznie ahhoz, hogy levetkőzhessék. De a nyárspolgárok már oly régóta abból élnek, hogy ellátják egymást a lényegtelen és pénzbe kerülő dolgokkal, hogy már el is felejtették azokat a dolgokat, amik nem kerülnek pénzbe, és azt tartják lényegesnek, ami sokba kerül. És ez a legnagyobb őrület. Nem, Mihály, a pénzt nem szabad tudomásul venni. El kell fogadni, mint a levegőt, amit az ember beszív, és nem kérdi, hogy honnan jött, ha nincs szaga. /Utas és holdvilág/
• A szerelem mindvégig megőriz egy pillanatot, azt a pillanatot, amikor született; és akit szeretnek, sosem öregszik meg, szerelmese szemében mindig tizenhét éves marad, és kócos haját, könnyű, nyári ruháját ugyanaz a barátságos szél borzolja egy életen át, ami akkor fújt, abban a végzetes pillanatban. /Utas és holdvilág/
• Az ember sokkal jobban megbecsüli az olyan dolgot, amiért várnia, küzdenie és szenvednie kellett. Sokszor azt hiszem, az európaiak nem is tudják, mi a szerelem. Aminthogy technikailag csakugyan nem tudják. /Utas és holdvilág/
• Szembetalálta magát a legközelebbi órák programjának súlyos kérdésével. Mit csinál az ember ilyenkor, amikor már semminek sincs értelme? „Egy öngyilkos utolsó órái” - ez a rá alkalmazható kifejezés még jobban megdöbbentette, mint azelőtt az, ha megállapította magáról, hogy „mámoros a szerelemtől”, vagy „nem tud nála nélkül élni”. Milyen rettenetes, hogy életünk legkimagaslóbb pillanatai és állapotai csak a legbanálisabb kifejezésekkel közelíthetők meg, és hogy valószínűleg csakugyan ezek a legbanálisabb pillanataink. Ilyenkor ugyanolyanok vagyunk, mint más ember. /Utas és holdvilág/
• Megnyugvással veszi tudomásul, hogy már elpattant az első csók, az a bizonyos nem is nagyon kellemes, mert az ember még egy kicsit fél a közvetlen következményektől (talán pofon), és a távoli következményektől (talán házasság), de mégis túl kell esni az első csókon, ha az ember el akar jutni a másodikig. /Utas és holdvilág/
• Micsoda játéka a véletleneknek. De az igazi drámák mindig benn, képzeletünkben folynak le, s nem a valóságban, mely megannyiszor független tőle. Álomalakokat teremtünk magunknak, s azokkal viaskodunk. Az emberek tükörképe gyakran meghal, mikor az eredeti még él, gyakran túléli az eredetit, fejlődik, változik. Voltaképp csak ez a fontos. Mit is tudunk egymásról? Úgy futunk egymás mellett, mint párhuzamos vonalak, melyek csak a végtelenben találkoznak. Akárhogy van, drágám, az élet csodálatos és érdekes zűrzavar. /Kosztolányi/